Az Erdélyi Fejedelemség a 16. század közepétől a 17. század végéig Erdély területén fennálló állam volt, amelynek története a magyar történelem fontos részét képezi. A fejedelemség a mohácsi csatavesztés után a Rákosi végzést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre.
Az Oszmán Birodalom által támogatott Keleti Magyar Királyságból alakult ki, mikor 1570 végén Szapolyai János lemondott a királyi címről és beleegyezett abba, hogy csak a fejedelmi címet használja. Szapolyai Jánosnak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának a fia János Zsigmond néven lett az első erdélyi fejedelem.
A fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta.Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”).
A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott Máramaros-, Bihar-, Zaránd-, Közép-Szolnok-, Kraszna-, Arad- és Temes vármegyék teljes területe.

- Önálló államiság
Az Erdélyi Fejedelemséget sokszor nevezik önálló országnak és a magyar állami szuverenitás egyedüli őrzőjének a három részre szakadt történelmi Magyarország korszaka alatt. A fejedelemség az Oszmán Birodalom vazallusa volt ugyan, de ez nem jelentette a törökök közvetlen uralmát az ország fölött. Ez inkább két uralkodó kölcsönös szerződése volt, amelyet az erdélyi fejedelmek önként vállaltak.
A függő viszony mindkét ország számára előnnyel járt. Erdély számára a török védnökség egyenesen az önálló állami léte biztosítékát jelentette a szüntelenül fenyegető Habsburg Birodalommal szemben. Az ország uralkodóit az erdélyi országgyűlés szabadon választotta. A megválasztott fejedelem ugyanakkor hatalmi jelvényeit a szultántól kapta, uralkodásához annak jóváhagyására volt szükség. Az erdélyi fejedelem évi adót (haradzs) fizetett az Oszmán Birodalomnak, kül- és hadügyeiben általában nem cselekedett a szultán egyetértése nélkül. Belpolitikájában azonban teljesen független volt. Erdélyben nem állomásozott török hadsereg. Csak a szultán nagykövete volt jelen Gyulafehérvárott, ugyanúgy ahogy az erdélyi fejedelemnek is állandó diplomáciai képviselete volt Isztambulban (az úgynevevezett „Erdélyi Ház”).
Az erdélyi fejedelmek többnyire igyekeztek nem tenni olyan lépéseket, amelyek sértették volna a török szövetséget, például kerülték a Magyar Királyság újraegyesítésére irányuló nyílt külpolitikai tevékenységet. Cserébe a szultán is lemondott az erdélyi belpolitikába való beavatkozásról és a fejedelmek önállóságának bármiféle korlátozásáról. Ha ezzel próbálkozott volna, akkor az Erdélyi Fejedelemség, mint az egykori Magyar Királyság utóda, a magyar királyként uralkodó Habsburgok közbelépésére is számíthatott volna. Bár ez a Habsburg közbelépés sohasem bizonyult valóban hatékonynak, de a lehetősége elég volt ahhoz, hogy az erdélyi fejedelem visszarettentse vele a törököket. Ez volt az erdélyi fejedelmek híres „hintapolitikája”.
Erdély így valóban önálló állam volt, szemben a havasalföldi és moldvai vajdasággal. A törököknek ugyancsak hűbéres két román állam a belpolitikájában sem volt önálló, ugyanis a szüntelenül a hatalomért versengő vajdajelöltek kiszolgáltatták országukat a török szultánok kényének, akik mindig a saját - sokszor Isztambulban nevelkedett - kegyeltjeiket ültették trónra.

- Valláspolitika
A 16. században szinte az egész magyarság a református (kálvinista) vallás híve lett, amely a Habsburgokkal való szembenállással is összekapcsolódó „nemzeti ügy” lett. Miközben Nyugat-Európában a kegyetlen vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is.

- Etnikai megoszlás:

• Magyarok
• Székelyek
• Románok
• Szászok
• Egyéb népek (szerbek, kunok, tatárok, bolgárok, stb.)