Dés (románul Dej, németül Deesch, korábban Burglos) municípium Romániában Kolozs megyében. Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye székhelye. A középkorban sóbányászati központ, bányászváros.
Kolozsvártól 57 km-re északkeletre a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekszik. A város a Bakó, a Béla és a Rosza dombokra települt.

- Nevének Eredete:
A hagyomány alapján őseink a város helyén pihentek meg és imádkoztak, miközben háromszor "Deus"-t kiáltottak. Ezzel szemben neve valójában puszta személynévből (Des) ered. A román és a német név a magyarból való.

- Története:
Dés nevét 1214-ben Dees néven említették először oklevélben, mint sószállítóhelyet.
1236-ban Deeswar, 1310-ben Deesvitta, 1351-ben Deés, Deéswár néven fordult elő. Német neve Burglos, latinul Dyonisiopolis volt.
Az 1214-ben mégcsak sószállítóhely-ként említett Deés jelentősége csakhamar annyira megnőtt, hogy itt II. Endre király sókamarát is felállított élén egy kamaragrófsággal. Valószínűleg a II. Endre uralma alatt építették egykori várát is, mely a kolozsvári út melletti Rózsa-hegy tetejének északi részén állt. A vár 1236-ban már állt, mivel akkor Dést az oklevelek már Deesvár-nak írták.
II. Endre Deeswar-at a szolnoki ispánság alá rendelte és ezzel egyidőben szabad királyi városi rangra emelte.
1236-ban IV. Béla király ezt a szabadalmat - mindjárt uralkodása kezdetén - megerősítette és egyben egyszer és mindenkorra kivette a szolnoki ispánok fennhatósága alól, s ettől kezdve a város minden ügyében saját választott bírák ítélkeztek.
A fenti kiváltságokért cserébe a désaknaiak által kivágott sót minden tavasszal kötelesek voltak a Szamoson leúsztatva a király révjébe szállítani, útjukon azonban mindenhol csak fele vámot voltak kötelesek fizetni.
Később ezekhez a szabadalmakhoz járult még IV. Béla fia V. István Désnek tett privilégiuma, mely elrendelte, hogy a désieket, mint vámmenteseket személyükben és vagyonukban senki ne háborgassa és csak saját bíráik előtt legyenek perelhetők.
1261-ben még új szabadalommal is gyarapodtak a régiek, melyek értelmében az aknában télen vágott sót Szent György napig saját hasznukra - vízen és szárazon - szabadon szállíthatták és szabadon adhatták el.
1291-ben III. András király is megerősítette a régi szabadalmakat és ezen felül még minden szerdán tartandó vásárszabadalmat is adott a désieknek.
E középkori privilégiumok voltak Dés város fejlődésének biztos alapjai.
Az oligarchák alatt, a 13. század végétől Dés városa is - az erdélyben ekkor leghatalmasabb főúr - László vajda hatalmába került, s a király Déstől járó javadalmait is ő foglalta el. Ez az állapot még Károly Róbert trónra kerülése után is tartott, a király összes ereje árán sem tudta Erdélyben László vajda hatalmát annyira megtörni, hogy a királyi javajkat erővel visszahódítsa.
1310-ben végül kölcsönös szerződés alapján adta vissza a maga jószántából. Ettől kezdve Dés újra szabad királyi város lett, szabadalmait Károly Róbert is megerősítette, és alapítványt tett az itteni Szűz Máriáról elnevezett Ágoston rendű szerzetesek részére is, mely szerint "minden Désre sót szállító szekér után 2 kősót adatni rendelt".
A 13. század végétől majd negyed századon át tartó zavaros időket Dés városa is megszenvedte, lakói szétszéledtek, s jóformán elnéptelenedett.
1320-ban Károly Róbert a város újranépesítése érdekében szászokat telepített ide, majd a szabad királyi városok jogaival ruházta fel őket.
1437-ben a város mellett győzte le a felkelő parasztsereg az erdélyi vajda seregét. A fejedelmek kedvelt tartózkodási helye volt.
1616. november 20-án határában verte szét Bethlen Gábor serege az Erdélyre törő Gombos András hajdúhadát.
1661-ben a török felégette, majd ezután palánkkal és sánccal erősítették meg.
1686-ban és 1689-ben a császáriak rabolták ki, 1697-ben tűz pusztította. 1703-ban és 1706-ban a labancok égették fel. 1717-ben a krími tatárok dúlták fel, ekkortájt szűnt meg a sóbányászat is. Ma sem a vár, sem a városfal nem látszik.
1848. november 22-én a császáriak itt verik meg Katona Miklós őrnagy seregét, december 23-án itt ver meg Bem egy császári hadosztályt, 1849. január 6-án itt ütközött meg Bem Wardener császári tábornokkal.
1910-ben 11 452 lakosából 7991 magyar, 2911 román és 445 német volt. 2002-ben 38 437 lakosából 32 678 román, 5433 magyar, 258 cigány és 21 német volt.